Jeg var ikke blind. For jeg kunne se, hvor ondt du gjorde mig.
Pár napja hallgattam meg a dalt először, nem volt rossz, de most kifejezetten tetszik. Azon kevés magyar dalok egyikének tartom, amit képes vagyok többször meghallgatni, mert valljuk be, a mai magyar zene 90%-a szemét, amitől az ember dobhártyája könyörög, hogy ne kínozza az illető.
Egy hete írtam azt hiszem, azóta gondolkodtam közben is hogy kellene, de mire odajutottam már nem volt kedvem. Egyébként sok dolog kavarog bennem, most este jöttem rá hogy nagyjából normalizálódtam. A magyar tanárok és a mindenben keressük az összefüggést című szituációt tudnám felhozni, a tél tényleg sötét volt, és tényleg majdnem az volt ami a toposza. Azt hiszem nem sok kellett hogy növeljek egy bizonyos téli rátát, de ne menjünk bele. Eddig így tavasszal jól éreztem magam, vagyis fogjuk rá, de ma megint elkezdődött a tipikus fölösleges érzés. Vagyis a kedves család, hogy mindig én vagyok a szar. Három hónap, vagyis nagyon remélem hogy összejön, egyszerűen muszáj, én még egy évet nem bírok ki így...
Ma mennem kellett volna matekra, de elnéztem az időpontot, így holnap reggel nyolcra kéne menni. Plusz délre vezetni, hurrá. Előre érzem hogy a holnapi nap is elég szar lesz, még tanulni is kéne, mert a magyarnak az elejét vettem át. Hétvégén húsvét is lesz, abból is érzem hatalmas veszekedések lesznek, és még azért is én leszek a hülye mert nem leszek hajlandó enni a fantasztikus ünnepi menüből, aminek már a gondolatától is fölfordul a gyomrom. Ez körülbelül olyan, mint amikor azért vagyok lecseszve mert nem vagyok hajlandó enni a borsólevesből, amikor meg vagy ezredjére mondom hogy de még mindig utálom a borsót, akkor jön hogy majd kiválogatom. Hogyne. A sonkát nem utálom, csak rosszul van megcsinálva, ez a főzősdi - hidegen tálalósdi nemgyerebe, ezvan. A tojást szeretem, de nem ekkora mennyiségben. Ja igen, és a csokik, hát ez is megér egy misét. Szóval hiába mondogatom évek óta hogy nekem ilyen csokinak se nevezhető masszákat ne vegyenek mert hozzá nem nyúlok, azért mindenki bőszen megveszi a legolcsóbb szarokat, én meg utána bőszen mindig megajándékozom velük a szemetest. Mindegy, ezért is én vagyok a szar, megszoktam.
A mi családunkban mindenki elcsorbult, elég sokszor gondolkodom, hogy vajon másoknál, rendes, igazi családoknák (anya, apa, gyerekek) hogy is van ez, és nem csak ez, hanem az élet úgy általában. Nálunk mindenki távolságtartó, valahogy úgy érzem az összetartás is kimaradt az életemből. Sose volt olyan hogy egyik a másikat csak úgy megölelte, vagy megpuszilta - vajon ki miatt?, de ne menjünk bele - szóval rossz. Úgy gondolom hogy ha valaki szeret valakit akkor így kellene kifejezni, legalábbis ez volna az egyik módja. Néha egy ölelés is sokat segít az emberen.
Azt hiszem mára ennyi, aztán a következő pár napot koffeintúladagolással próbálom majd túlélni, nem elég a 12.-es cucc, még töri tz-t is írunk...
Egy hete írtam azt hiszem, azóta gondolkodtam közben is hogy kellene, de mire odajutottam már nem volt kedvem. Egyébként sok dolog kavarog bennem, most este jöttem rá hogy nagyjából normalizálódtam. A magyar tanárok és a mindenben keressük az összefüggést című szituációt tudnám felhozni, a tél tényleg sötét volt, és tényleg majdnem az volt ami a toposza. Azt hiszem nem sok kellett hogy növeljek egy bizonyos téli rátát, de ne menjünk bele. Eddig így tavasszal jól éreztem magam, vagyis fogjuk rá, de ma megint elkezdődött a tipikus fölösleges érzés. Vagyis a kedves család, hogy mindig én vagyok a szar. Három hónap, vagyis nagyon remélem hogy összejön, egyszerűen muszáj, én még egy évet nem bírok ki így...
Ma mennem kellett volna matekra, de elnéztem az időpontot, így holnap reggel nyolcra kéne menni. Plusz délre vezetni, hurrá. Előre érzem hogy a holnapi nap is elég szar lesz, még tanulni is kéne, mert a magyarnak az elejét vettem át. Hétvégén húsvét is lesz, abból is érzem hatalmas veszekedések lesznek, és még azért is én leszek a hülye mert nem leszek hajlandó enni a fantasztikus ünnepi menüből, aminek már a gondolatától is fölfordul a gyomrom. Ez körülbelül olyan, mint amikor azért vagyok lecseszve mert nem vagyok hajlandó enni a borsólevesből, amikor meg vagy ezredjére mondom hogy de még mindig utálom a borsót, akkor jön hogy majd kiválogatom. Hogyne. A sonkát nem utálom, csak rosszul van megcsinálva, ez a főzősdi - hidegen tálalósdi nemgyerebe, ezvan. A tojást szeretem, de nem ekkora mennyiségben. Ja igen, és a csokik, hát ez is megér egy misét. Szóval hiába mondogatom évek óta hogy nekem ilyen csokinak se nevezhető masszákat ne vegyenek mert hozzá nem nyúlok, azért mindenki bőszen megveszi a legolcsóbb szarokat, én meg utána bőszen mindig megajándékozom velük a szemetest. Mindegy, ezért is én vagyok a szar, megszoktam.
A mi családunkban mindenki elcsorbult, elég sokszor gondolkodom, hogy vajon másoknál, rendes, igazi családoknák (anya, apa, gyerekek) hogy is van ez, és nem csak ez, hanem az élet úgy általában. Nálunk mindenki távolságtartó, valahogy úgy érzem az összetartás is kimaradt az életemből. Sose volt olyan hogy egyik a másikat csak úgy megölelte, vagy megpuszilta - vajon ki miatt?, de ne menjünk bele - szóval rossz. Úgy gondolom hogy ha valaki szeret valakit akkor így kellene kifejezni, legalábbis ez volna az egyik módja. Néha egy ölelés is sokat segít az emberen.
Azt hiszem mára ennyi, aztán a következő pár napot koffeintúladagolással próbálom majd túlélni, nem elég a 12.-es cucc, még töri tz-t is írunk...
Kommentarer
Trackback